Főoldal
Legfrissebb hírek
EUROPE - A sztori
Biográfia
Diszkográfia
Dalszövegek
Cikkek
Saját írások, kritikák
Letöltések
Linkajánló

Kapcsolat

Írj nekünk
Impresszum
Én és a EUROPE 1.
Írta: Lugosi László   
2009.01.06. 16:44

Először is elnézést kérek azoktól, akik olyan írást szeretnének olvasni, hogy minden második szava valami ilyesmi: szuper, utolérhetetlen, fenomenális, elképesztő, lehengerlő. Sokkal inkább személyes hangvitelű lesz írásom, hiszen ettől lesz egyedi, akit meg a száraz, objektív tények-számok érdekelnek, az majd keres kicsit, akár itt, ezen az oldalon.


Szóval, engedjétek meg, hogy az elején két személyes, és a EUROPE zenekarral a későbbiekben való kapcsolódásom meghatározó élményével kezdjem. Az elsőre annyira nem vagyok büszke – nade az ember, ahogy telnek az évek, érettebbé válik, mint a jó bor, nem igaz? Szóval, az első konkrét élményem a zenekarral a gimnáziumi évekre nyúlik vissza, éppen a The Final Countdown lemez megjelenésének éveiben valamikor történt.  Ekkor jelent meg nálam az egyik osztálytársam, hóna alatt egy kazettával és egy lemezzel (természetesen bakelit: CD, net, torrent, muhaha…), méghozzá a EUROPE zenekar The Final Countdown lemezével, hogy a bátyám komoly hi-fi láncával másoljam át neki. Na, én a sznob progresszív-zene rajongó, ezt csakis úgy voltam hajlandó megtenni, hogy teljesen lehalkítottam, magyarán: egyszerűen meghallgatni sem voltam képes.

 A másik sztori már vidámabb és a számomra lényegesen pozitívabb kicsengésű: éppen a szülőfalum szó szerint fapados mozijában történt a 80-as évek vége felé (istenem, van, aki még emlékszik rá, az egyben mozgó és recsegő-ropogó fa széksorokra, amibe beleivódott a sokéves kosz, a recsegő hajópadlóra, a morc jegypénztáros nénikre a pénztárban… ááá, kicsit se hajaz a kép a kedvenc filmemre, a Cinema Paradiso-ra, muhaha…). Szóval, biztosan vagy egyedül voltam, vagy cimborákkal, örök lúzerként tuti nem egy csajjal, pláne, hogy a részletekre is oda tudtam figyelni: hiszen a film előtt, amikor már be lehetett ülni a vetítésre, zene ment. De milyen már: a EUROPE zenekar Open Your Heart című száma. Azt mondtam erre: hoppá. Rögtön felismertem az együttest, holott akkor hallottam életemben először ezt a számot. A fő gitárriff majd’ levitte a fejemet, a ragadós refrén egész film alatt a fejemben motoszkált. Innestől kezdve nem volt előítéletem. Azóta is azt vallom, kétféle zene létezik: jó és rossz. Meghallgatok szinte mindent, persze, ami jó: a kubai népzenétől kezdve egészen a Metallica-ig. „Jó” zene legyen, ennyi a lényeg.

Visszatérve a Europe-hoz. Én a zenekar munkásságát három részre osztanám fel: a 83-as, 84-es lemezek az első, meglehetősen középszerű és kiforratlan, illetve nem túl jó hangzással-keveréssel elkészített lemez, nem igazán nőtt a szívemhez sohasem. A második korszakuk a 86-os, 88-as, 91-es lemez, természetesen nekem ez a szakaszuk az IGAZI . A harmadik, a jelenlegi, a 2004-es lemezüktől kezdődően számomra az útkeresést jelenti, eléggé más stílus és felfogás jellemzi a dalokat itt is, nekem ez a szakaszuk sem igazán jön be. A legjobb zenéket-dalokat véleményem szerint a második korszakukban tették le az asztalra, melynek a nagyon leegyszerűsített receptje a következő: végy egy énekest, akinek nagyon jól képzett és viszonylag magas fekvésű a hangja, és igazi „lányok kedvence”, karizmatikus egyéniség a színpadon. Tegyél hozzá egy olyan gitárost, akinek elég egyéni a gitárjátéka, aki a szólóit a dalokon belül külön, szinte slágerként adja elő. Tégy mindezek mellé egy olyan billentyűst, aki nem csak a háttérben aláfestésként és „szószként” használja hangszerét, hanem kiválóan vegyíti a hetvenes évek orgona-hangját a legmodernebb hangszínekkel, sőt, nem átall még több dalban is a gitárszóló(k) mellé billentyű-szólót is vegyíteni. Ezt fűszerezd meg egy kiváló dobossal, lehengerlő és mozdonyszerű, nagyon dinamikus és modern hangzással, és persze ki ne felejtsd a jó dögös basszusgitárost sem. Persze, a recept semmit nem ér a kiválóan megírt dalok nélkül: igazi europos-védjegy szerintem a nagyon dögös gitárhangzással és jól ritmizált és kísért refrén és annak felvezetése (gondoljunk csak a kiváló Danger on the Track vagy a Sign of the Times refrénjére, mennyien loptak innen, ajjaj…). Egyszerűen hangzik, igaz?
Több mindent szeretek az előbb említett The Final Countdown lemezükön. Egyrészt a dinamikáját. Iszonyat jól sikerült a keverés, az arányok. A legjobb és legerősebb lemeze a csapatnak. Most arra nem szeretnék kitérni, hogy használt-e vagy nem a bandának az, hogy a címadó dallal azonosítják- azóta is, meg hogy túljátszotta-e ezt a dalt a média (igen…). De nézzük csak meg a következőt: ezen a lemezen van-e „töltelékszám”, ami ugye a producer vagy a zenei rendező utasítása alapján szokott megszületni. Megsúgom: nincs. Nagyon ritka az ilyen, ismerek egynéhány teljes lemezt. Ezen az albumon ilyet nem találni, minden dal rettenetesen erős, mind teljesen tuti, valószínűleg köszönhetően annak, hogy nagyon sok dal -a legtöbb -már évek óta „készen volt”; olyannyira, hogy többet koncerteken játszottak is belőle…

 Aztán: mint ex-zenész, gitáros, kicsit belemennék a hangzásba is: a gitársound elképesztő, sikerült John Norum-nak egy hihetetlenül „vastag”, ugyanakkor nem rommá torzított, hanem ugyancsak természetes, emellett elképesztően energikus és „fejleszedő” hangzást létrehozni.

Immár sokadjára visszatérve az albumhoz: éppen a fent említettek miatt igazából nekem nincs is kedvenc dalom, mert mind a tíz szám nagyon erős. 1986-ban, úgy gondolom, ez a hangzás elég modernnek számított, mert a mai napig nem tűnik avíttnak, porosnak: Joey Tempest hangja elképesztően érzelemgazdag és a nagyon széles skálán, ahol használja, sehol sem erőltetett. A billentyű is a lehető legjobb: ahol csak „szőnyegszerűen” kell aláfesteni, ott aláfest; ahol Hammond -szerű harmóniákat-akkordokat kell megszólaltatni, ott tökéletesen megvan a sound. A dob szintén: hangzásban nincs kivetnivaló benne: az alsó-felső tamok iszonyatosan jól szólnak, pergő-nagydob szintén. Valahogy az egész albumon azt érezni, hogy sikerült a lehető leginkább elkapni a harmóniát: nem nő egyik zenész sem a másik felé, tökéletes az összhang. Amit mégis a leginkább szeretek benne: az erőt, a lendületet, azokat a harmóniákat-akkordmeneteket, amit meghallva újból visszaemlékszik az ember azokra az időkre, amikor ugye ez a lemez megjelent, és először hallottuk. Igen, visszaemlékszik az ember, és igazából nem azokra a mai fiatalok által már-már megmosolygott frizurákra, urambocsá kifestett szemekre-szájakra (férfiak, khmmm…) gondol, hanem a zenéjükből kisugárzó hihetetlen lendületre, jó értelemben vett muzikalitásra, és persze a szerintem tökéletesen slágermentes dallamokra. Igen, nincsen képzavar. A sláger vajon mitől lesz sláger? Jó kérdés. Nekem ez a szó inkább pejoratív értelemben létezik a saját „szótáramban”. A kicsit is kétkedőknek egy jobbféle autóhifibe kell betenni ezt a lemezt egy jobbféle autóban. 5 perc múlva már dobolja a lábával a ritmust, 10 perc múlva, ha ő vezet, tutira nem fogja tudni betartani az aktuális sebességkorlátozásokat és vigyorogva nyomja tövig a gázt, haha…