Főoldal
Legfrissebb hírek
EUROPE - A sztori
Biográfia
Diszkográfia
Dalszövegek
Cikkek
Saját írások, kritikák
Letöltések
Linkajánló

Kapcsolat

Írj nekünk
Impresszum
Én és a EUROPE 2.
Írta: Kisillés Hajnalka   
2009.02.09. 15:40

Tulajdonképpen a Europe-pal való első találkozásom már kora gyerekkoromra, kb. 1989-90-re tehető, mikor mindig a Rock The Night-ra vagy a The Final Countdown-ra táncikáltam, amíg az anyukám takarított. Ám a meghatározó élményem velük kapcsolatban nem ez volt, hanem a 2007-es Karácsonyt megelőző ajándékvásárlás. Már minden családtagomnak megvettem az ajándékot apám kivételével, ugyanis neki nagyon nehéz jót találni...

 Így történt, hogy nézelődtem egy „mert hülye azért nem vagyok”-áruházban (csak mert ez nem a reklám helye), és megláttam a polcon a Rock The Night DVD-t. Máris eszembe jutottak a kiskori táncok, meg hogy akkor biztosan a Europe száma volt ez is, mert hát véletlenek természetesen nincsenek, és egyből megörültem neki, hogy hú, ez ám a megfelelő ajándék. Aztán amikor megnéztük, és bevillant rögtön a TFC klipjének elején Joey rózsaszín szájjal és kihúzott szemmel, el kell áruljam, először azt hittem, hogy ezek nők…:)  Persze tovább nézvén a dolgokat azért megállapítottam a tévedést, de nem ilyennek képzeltem őket, amíg csak a rádióban hallottam a számaikat (azt a kettőt, amit a magyar rádiós társadalom kizárólagosan játszani hajlandó tőlük…). Nade lényeg a lényeg, ahogy néztem tovább a klipeket – érkezett mindjárt a Rock The Night, a Cherokee, a Superstitious és persze az Open Your Heart (jajjjj) –, azon kaptam magam, hogy máris imádom őket. Azt hiszem, a nagy szerelem ekkor kezdődött igazán.  Természetesen az anyukám – fiatal, nyitott és jóízlésű lévén – együtt rajongott velem, és versenyt áradoztunk a banda zenéjéről, és külsejükről is – mert azért nőknél az is irányadó.:) Így történt, hogy elhatároztam, hogy Bryan Adamséhez hasonlóan az ő diszkográfiájukat is beszerzem szép sorjában, mert Europe nélkül élni ezek után már lehetetlen volt. Nemsokára meg is lett a kis gyűjtemény, természetesen a DVD-k sem maradtak ki a sorból, és egyre inkább bántónak éreztem, hogy Magyarországon nem is hallani róluk semmit. Elkezdtem kicsit utánajárni, más rajongók után kutatni, és érdekes módon a hivatalos Europe-honlapon (www.europetheband.com) számos magyar rajongót találtam. Így akadtam egy magyar fórum-oldalra, ami sajnos megszűnt azóta. Milyen jó lenne egy koncerten látni őket, gondoltam, csak nagy kár, hogy ennyire érdektelenek itt az emberek, vagy túl kevesen vagyunk… Nyilván egy fecske nem csinál nyarat, és én kicsi vagyok ahhoz, hogy ilyen dolgokat bármilyen szinten is kézbe vegyek, de azért elhatároztam, hogy a magam egyszerű módján is megpróbálom népszerűsíteni őket, hiszen a jó zene mindig kelendő. Így jött az ötlet, hogy az iwiwen kreáljak egy adatlapot a számukra (ezúton is reklámoznám, hogy várjuk a jelöléseket a Europe The Band-re). Sokáig nem történt semmi, már szinte fel is adtam a reményt, hogy akármilyen kis haszna is lett volna az egész törekvésnek, mikor Laci egy lelkes hangú e-mailben megírta, hogy nagyon szeretne egy magyar honlapot a Europe-nak, amennyiben még nincs ilyen. Nagyon megörültem az ötletnek, meg persze annak is, hogy kicsit megmozdulhat az állóvíz – közös munkánk eredményét pedig éppen magatok előtt láthatjátok ennek a honlapnak a képében. Remélem, hogy egy jó kis közösség tud összejönni itt a magyaroknál is, és hogy a Europe ismét népszerűvé válhat ezáltal.
 És vissza a Europe-hoz, közvetlenül: Laci írta, hogy neki egyre jobban bejön az új, keményebb és kevésbé cicomázott stílus (SFTD, SS). Be kell vallanom, én jobban szeretem az eredeti Europe-hangzást, de természetesen ez nem azt jelenti, hogy az új nem tetszik. Ha a zenekar munkásságát jellemezni kellene, én is időrendi kategóriákra osztanám: az első a Europe és a WOT album lenne, a második természetesen a TFC, OOTW és PIP, és a harmadik a mostani, vagyis a SFTD és a SS. Az első korszakban nagyon fiatalok, 18-20 éves srácok voltak a kornak megfelelő, a maihoz képest szinte amatőrnek mondható technikai háttérrel, ez az albumokon is meglátszik. De ha eltekintünk ettől, észrevehetjük, hogy a számaik már akkor is szóltak valamiről, méghozzá egészen komoly filozófiai háttérrel rendelkeznek – gondoljunk csak a Seven Doors Hotel-re vagy akár a Wings of Tomorrow-ra; szinte fantasztikus, hogy Joey tinédzser korában már ilyen szövegeket komponált. A történetből kiderül, hogy már ekkor ismerték őket világszerte, az igazi sikert azonban kétségtelenül a The Final Countdown hozta – megjegyzem, nem is csoda, a szám úgy ahogy van zseniális. Gondoljunk bele megint, ekkor lehettek a húszas éveik elején… John Norumot ekkortájt Kee Marcelo váltotta a felállásban, ami szerintem némi változással is járt magában a hangzásban. Természetesen a megítélés csakis szubjektív lehet, ennek csodás példáját itt a honlapon is megtalálhatjátok, hiszen Laci jobban kedveli Norumot, míg nekem Kee játéka áll közelebb a szívemhez (de lehet, hogy ez a lány létemből és életkori sajátosságaimból fakad:)). Fentebb olvashattatok Norum szólóiról, így én egy kicsit Kee-éiről írnék, de szigorúan csak mint laikus hallgató, hiszen én sajnos nem tudok gitározni, csak zongorázni. Kee játékával album szintjén először az OOTW albumon találkozhatunk. Összehasonlítva a régebbiekkel, nekem úgy tűnik, mintha „kifényesedett” volna a hangzás. Ha színekben kellene összehasonlítanom a két stílust, azt hiszem, Norumé valami sötétebb és opálosabb szín lenne, míg Kee-é határozottan valami fényes, világos. Eleve magasabb hangokat üt meg – gondoljunk csak például a Lights and Shadows-ra vagy a Just the Beginning-re, de ott az Open Your Heart átdolgozása is – kicsit elmegy a populárisabb vonalak felé, de csak annyiban, hogy az még bőven az egészséges határokon belül marad, könnyebben emészthető és játékos a dallam, míg a régiek – például a Ninja vagy a Love Chaser – inkább elgondolkodtatóbbak, talán még inkább szövegorientáltak (bár ez a jellemző szerintem minden egyes számukra igaz, nagyon húznak a szövegek, látszik, hogy ezt nem holmi tucatzenét futószalagon gyártó szövegíró írta). Aztán következik a Prisoners In Paradise-album. Talán ez a legérettebb és a legenergikusabb album abból a régebbi stílusukból, letisztult hangzással, de még mindig magas, fényes hangokkal és még mindig a fiatalság és életszeretet jegyében.
Hatalmas kihagyás után következik a SFTD. Első hallásra meglepetés volt – újra Norummal és mélyebb hangzással, de ez már nem a régi „Barbie-baba külsejű” Europe. Semmi díszítés a dalokban, túlontúl egyszerű, melankolikus, még inkább gondolkodásra ösztönöz az összhatás. Természetesen a szövegek soha nem voltak ennyire mély értelműek, mint a megújulásuk óta, éppen ezért nekem hangulat kell hozzá, hogy az új albumaikat hallgassam. Természetesen nagyon jók ezek is, hiszen tökéletes a hangzás, minden professzionális és az utolsó részletig kidolgozott, mégis olyan, mintha nem is ők lennének. Eltűnt a vidámság, a játékosság, a fény a zenéjükből. Éppen ami miatt megszerettem őket. De persze az idő halad, és ők sem fiatalodnak vissza – és még mindig jobb így, mintha ők is inkább a közönségigények és az olcsó popularitás felé csúsztak volna el, mint ahogy ebbe a hibába számos 80-as évekbeli nagyság beleesett (gondoljunk csak Bon Jovi újabb albumaira…). Új albumuk, az Almost Unplugged pedig egy zseniális akusztikus újraértelmezése a régi sikerdaloknak. Kíváncsian várom az új stúdióalbumot, amelyet 2009 tavaszára ígértek.
Végső következtetésként tehát csak annyit, hogy a Europe zseniális minden formájában, amelyek között bő a választék. Mindenkinek megvan a kedvence, de ez nem jelenti azt, hogy a többit ne szeretné. Ha a fiúk a metálos utat választották, nem tudok mást hozzáfűzni, csak ennyit: „keep on walking that road and I’ll follow…”:).