Főoldal
Legfrissebb hírek
EUROPE - A sztori
Biográfia
Diszkográfia
Dalszövegek
Cikkek
Saját írások, kritikák
Letöltések
Linkajánló

Kapcsolat

Írj nekünk
Impresszum
Lemezkritika - The final countdown
Írta: Lugosi László   
2009.02.19. 23:03

 

A zenekar harmadik lemeze 1986. május 26-án jelent meg. Hat és fél millió példányban fogyott el összesen. Ennek az albumnak a megjelenésével robbantak be igazán a legnagyobbak közé. A róla külön megjelentetett kislemez 26 (!) országban ért el első helyezést.


Nézzük a lemezt magát. A zenei producer az amerikai Kevin Elson volt, akinek a neve mellett óriási nevek és albumok sorakoztak már akkor is. Most sem tudott tévedni, csakúgy, mint ahogy a  Europe sem. Majdnem minden dal készen volt már régebben, olyannyira, hogy többet koncerteken is játszottak belőle az album rögzítése előtt: úgy gondolom, ez (is) recept lehetett arra vonatkozólag, hogy ilyen sikeressé vált az anyag, hiszen remek „tesztelési lehetőség” volt a zenekar számára tovább finomítani a dalokat.
    A nyitó szám a The final countdown. Van, aki ne ismerné? Kétlem… Sejtelmes az indítása, remek koncert- és album-nyitó dal ez: a billentyű-effektek után felhangzik a fő dallam-motívum, amit ezután közösen visz tovább az összes hangszer. Kellemesen eltalálták a gitár-billentyű arányát. A szólója külön „dal a dalban” elven íródott, két szólamban, két gitárral lett feljátszva. Rengeteg ifjú titán vett ennek hatására gitárt a kezébe, ebben biztos vagyok. Hatásos a szóló utáni billentyű-dobkiállás, koncerteken ilyenkor aztán mehet ezerrel a pirotechnika. Nem vettek vissza a lendületből – nagyon helyesen – a második, Rock the night című számban sem a fiúk. Igazi bulizós dal lett, remek Hammond-stílusú billentyűvel, hatásos kiállásokkal, kiváló refrénnel. A szóló előtti rész pedig kitűnően alkalmas a közönség megénekeltetésére is, nem beszélve John Norum helyzetére: itt van helye némi gitártekerésre is…
 A lendületből a Carrie c. balladisztikus nóta vesz vissza, nagyon ügyesen. Billentyű-alapra helyezték az első ének-versszakot, a dob-gitár-basszusgitár csak a refrénre érkezik meg. Nagyon szép a nagyívű szóló-rész. A gitár nagyon szépen szól, testesen, természetesen, semmi mesterkélt nincs a hangzásban, nyilván ehhez kellett egy akkora tehetségű gitáros, mint Norum. Aztán, hogy még véletlenül se üljön le a lendület, érkezik a Danger on the track. Hasonló tempójú, mint az első két dal. Jó kis hard rock, modern értelmezésben, ravasz ritmizálású refrénnel, kitűnő kórussal, és igen, billentyűszólóval! Mic Michaeli kiválóan mutatja meg, hogy nemcsak gitárszóló létezik és fér el ezen a lemezen, hanem a nagy öregek után (Deep Purple, Uriah Heep stb.) itt is tökéletesen illik és helye van neki. A gitárszóló a billentyűszóló után bontakozik ki, talán itt lehet a mai Norum-ot leginkább „kihallani”. Ezután jó kis döngölős dal jön, a Ninja, remek kórusokkal. Itt lehet kissé az érdekesen és igen hatásosan kivitelezett kiállásos gitárszólóból kiérezni némi Malmsteen-ízt.
     Érdekes, hogy mennyit változott nemcsak Norum, hanem az egész zenekar, a dalok stílusa az évek során: ezen a lemezen jóval több a dallam, a 2004-es lemeztől kezdve pedig sokkal inkább ritmus-orientáltak lettek a nóták, ami egyáltalán nem baj persze. A lemez számomra egyik csúcspontja következik a lemezen: Cherokee. Ez a lemez rögzítésekor a legfiatalabb dal, még „friss, ropogós”, amikor feljátsszák, rögzítik. A kezdőriff a gitár-billentyű iszonyúan hatásos: az ember önkéntelenül a hangerőgomb után nyúl, és nem abból a célból, hogy halkítsa a zenét… A gitárszóló igazi nyolcvanas évekbeli Norum: hangról-hangra kidolgozva, kétszólamú zárással, majd lágy billentyű-futamok készítik elő a kezdőriff újbóli berobbanását. Igazi koncert-dal ez, én tökéletesen megértem, hogy szeretik-szerették koncerteken játszani. Még mai szemmel is nagyon eltalált a dalhoz készült videoklip, elképesztően gyönyörű képekkel-környezettel, nagyon megy a képi világ hozzá. A legnépszerűbb video-megosztón szerény hétszázezer megtekintéssel…
    Újból egy koncerteken igencsak kedvelt dal jön, személyes kedvencem a teljes Europe diszkográfiából: Time has come. Tempóra inkább lassabb, mint középtempójú. Gyönyörű billentyű-felvezetéssel és Tempest szárnyalóan magas fekvésű énekével nyit. A gitár tiszta sounddal, akkordbontással csatlakozik, hogy aztán az egyik legszebb Europe refrént felvezesse. A szöveg is nagyon illik, fájdalmasan gyönyörű, és pozitív kicsengésű: a vágyakozásokról, a másik iránti vágyról szól. Abszolút telitalálat. A szóló-rész gitársoundja elég különleges, viszonylag ritkán használt effektet használ Norum, érdemes meghallgatni külön is, szintén nagyon jól illik ide. Heart of stone a következő dal. Igazi dögös, modern hard-rock ez is. A billentyű teljesen egyenrangú a gitárral, máshol is, de itt különösen. Kiváló a ravaszul ritmizált gitár-alap az igazi Europe-os refrén előtt. A gitárszóló természetesen itt is részletesen kidolgozott. Viszonylag egyszerűbb felépítésű a következő dal: On the loose. Nincsen túlbonyolítva: egy alapriffel indít a gitár, majd becsatlakozik a többi hangszer, a gitár pedig rövid szólórésszel vezeti fel az éneket. Még tartogattak egy kis dinamitot a végére: Love chaser. Valódi Europe, igazán jó elegye a jó dallamoknak, és karcos hard-rocknak.

Összességében nagyon erős a lemez. Végre méltó körülmények között, igazán világszínvonalat alkotókkal sikerült a stúdiómunkálatokat kivitelezniük. A keverés kiválóan sikerült, a hangzás mai füllel hallgatva is kellően modern. A zenekar legfontosabb lemeze, mindenféle szempontból, hiszen ettől lettek világhírűek, mindent ehhez az albumhoz kell akarva-akaratlanul is hasonlítanunk.