Főoldal
Legfrissebb hírek
EUROPE - A sztori
Biográfia
Diszkográfia
Dalszövegek
Cikkek
Saját írások, kritikák
Letöltések
Linkajánló

Kapcsolat

Írj nekünk
Impresszum
Lemezkritika - Out of this world
Írta: Lugosi László   
2010.02.26. 20:09

1988-ban rögzítették az Out of this world című lemezüket. Ahogy fogalmaztak, valóban, természetes folytatása az előző, The final countdown lemeznek.  


A londoni Olympic Studio-ban rögzítették, csak az Egyesült Államokban több, mint 1 millió példányban fogyott. Ebben a stúdióban dolgozott többek közt a Beatles, Hendrix, Led Zeppelin, Queen, hogy csak néhány világsztárt említsek. A hangzással nincs is semmi probléma, minden úgy szól, ahogy a 80-as évek végén legjobban szólhatott: dinamikusan, modernül. De nézzük a lemezt, kezdjük el hallgatni. A nagyon erős Supertitious-al kezdenek. A refrén kórusrészével indul a dal, mindenféle kíséret nélkül, csak a második felében segít be Mic Michaeli a billentyűivel. Hatásos kezdés a javából, igazi Tempest-szerzemény, előszeretettel játszák-játszották koncerteken is; sőt, akusztikus átirata újabb erényeit csillogtatja ennek a dalnak. Kee Marcello gitározik a lemezen, ennek megfelelően a dal szóló-része kellően gyors és kellően dallamos. Let the good  times rock a folytatás: kellően amerikai ízzel, Bon Jovis gitárkezeléssel – tremolókar intenzív használatára gondolok leginkább, végig hatalmas kórusokkal, amiket koncerteken lehetetlen volt megközelítőleg is interpretálni, maximum jelzésszinten a zenekari tagoknak. A lendület nem áll meg: nagyon helyesen előásták az 1984-es lemezükről az Open your heart című dalukat. Nagyon érdekes, hogy csak négy év telt el a két dal rögzítése közt, de úgy tűnik, mintha négy évtized lenne, minden tekintetben. A kísérő lágy vonósok is sokkal jobban illenek ide, a refrént felkészítő billentyű-rész apró zsenialitás, majd a belépő refrén része a gitárnak igazi fej-letépő. A dal építkezése is tanítható, csakúgy, mint az ének-része. Nálam a lemez (egyik) csúcspontja, a szóló is tökéletesen beleillik abba a koncepcióba, amit Kee említett az egyik vele készült riportban: a szóló „dal a dalban”, nem játszik alá- vagy fölérendelt szerepet. More than meets the eye jön, a bevezető motívuma szintén elég amerikai ízű lett, ami egyáltalán nem válik a hátrányára. Kellően virtuóz a szóló-része: Kee Marcello játéka csillog-villog, nagyon rendben van. Tempóváltás következik: Coast to coast. Billentyű kíséri Tempest énekét, majd ehhez csatlakozik Kee gitárja, hogy egy kellően fülbemászó refrénnek ágyazzanak meg. Leírva elég sziruposnak tűnik a dal, pedig egyáltalán nem az. A szóló hangról hangra kidolgozott, majd ezt hangszeres kiállás követi, a refrén kórusával. Kiváló a hangszerelés, minden úgy szól, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ready or not: gyors dal, hogy helyére kerüljenek a dolgok: szintén jó kis koncert-nóta, ahol (mármint a koncerteken) Tempest is előszeretettel gitárt ragadott. A szólója méltó az előadójához, virtuóz és kidolgozott. Szintén személyes nagy kedvencem jön: Sign of the times. Billentyű vezeti fel a dalt magában, majd igazi jó megszaggatott gitár-riffek jönnek az ének-részekhez (Hammond-orgona is fel-feltűnik itt), és nagyon hozzáillő refrén természetesen. Csodálkozunk, hogy a koncerteken is elő-előveszik? A szólója természetesen kiváló. Érdekes párhuzamot vonni Norum és Kee között, nekem Norum játéka természetesebb, blues-osabb, talán a gyökerekhez jobban visszanyúló, Kee játéka talán modernebb, mint ezidőtájt az elődjéé. A gitár hangszíne nagyon jó, kevésbé természetes talán, de teljesen rendben van. Jó példa minderre a lassabb, zúzósabb tempójú Just the beginning, a szólója akár lehetne mondjuk egy David Lee Roth-szólólemezen is, nem ütne el ettől az „amerikai” stílustól cseppet sem. Never say die jön. Itt is szembetűnő, hogy milyen sok billentyű szerepel a lemezen, és az is mennyire előtérben van, különösen, ha mondjuk a 2004-es lemezre gondolunk, ahol ugye viccesen mondhatjuk: nyomokban billentyűt tartalmazhat… De következik a Lights and shadows, szintén jó kis zúzós gitár-riffel nyit, hogy aztán az egyik legjobb refrénnel örvendeztessen meg bennünket, majd az alap-riffre a billentyű és a gitár egymásnak válaszolva játsza a szólót. Towers callin a következő dal, szintén remek refrénnel, a közép-részen basszusgitár alappal, amire sejtelmes billentyű-szőnyeget rakott Mic Michaeli, és erre építi rá a szólót Kee, ami az elején szintén elég sejtelmes, hogy aztán egy igazi, dallamos, virtuóz szóló legyen belőle. Tomorrow – ez a lassú dal zárja a lemezt. Zongora és Tempest éneke kezd, majd vonósok csatlakoznak hozzá, nem is jut el a hard-rockos gitársound-ig a dal, megmarad a lírai vonal, nagyon helyesen. Érdekes, hogy ezt nem játszák semmilyen unplugged fellépésüknél, talán a nem túl egyszerű és elég magas fekvésű ének-részek miatt, pedig nagyon szívesen hallgatnám újragondolva, feldolgozva is.
Úgy gondolom, hogy ezzel a lemezzel és az előzővel méltán lett világhírű a Europe, illetve ez a két lemezük a legmeghatározóbb, a legmarkánsabb az életművükből, beleértve az újjáalakulásuk óta kiadott – egyébként kiváló – lemezeiket is.